Lucas

Kevin Brooks – Lucas

A népszerűség   nagy hatalom.

A gyűlölet és a féltékenység   szörnyű dolgokra képes.

A tömeg   pusztító erővel bír.

És mi a legrosszabb? Ha tétlenül várod, mi fog történni, mert semmit sem tehetsz.

Valahogy így érezhette magát Cait, a könyv egyik főszereplője. Amit tudott azt megtette, de így sem volt képes megakadályozni azt, ami készülőben volt.

Ha egy viszonylag zárt közösségről van szó, – márpedig egy sziget annak tekinthető – nehéz a kívülállóknak, újaknak, idegeneknek a beilleszkedés. Csak két esetben sikerülhet. Az egyik, ha a közösség magjából sikerül barátokat szereznie. Lucas esetében ez elvből ki volt zárva. A másik rengeteg erőfeszítést és szerencsét igényelt. Szerencséből egy csepp sem jutott ki a fiúnak. Különcnek számított minden szempontból. Elszigetelve élt a természetben. Ott vert magának tanyát. Nem volt más otthona, sem családja, sem barátai. Senkije nem volt. Nála jobban senki nem ismerte a vadont. Minden egy rosszindulatú pletykával kezdődött. Lucas csak békében akart élni. Senkit sem akart bántani, segített másokon, de rosszakarói minden tettét ellene fordították. Minden bűnt ráfogtak, ami a városban történt. Egyetlen ember volt, aki feltétel nélkül hitt és bízott benne. Egyetlen egy, akinek számított, és aki neki is igazán számított. Csak egy, aki szerette és ismerte. Ő Cait.

„ Az emberek nem szeretik nem tudni, mi vagy. Nem szeretik a rendszerbe nem illő dolgokat. Félnek. Jobb szeretnének egy ismert szörnyet, mint egy ismeretlen rejtélyt. Egy ilyen helyen gyökeret ver a félelem, és terjed. Önmagát növeszti.”

„ – Tudom én, hogy mi vagy. Te mocskos korcs!
Lucas szólni sem tudott. Tátott szájjal nézett a párkányon állókra. Azok meg kifejezéstelen szemekkel néztek vissza rá, és nem szóltak semmit. Nem akarták tudni. Semmi közük sem volt hozzá.”

Cait élete Lucas felbukkanását követően fenekestől felfordult. Megtámadták, barátnője és bátyja kétes alakokkal barátkozott, apjával képtelen volt őszinte lenni. Elég bonyolulttá váltak körülötte a dolgok.

„A keze remegett és éreztem, ahogy az egyenetlen szélű üveg megérinti az arcomat. Tudtam, hogy ha ránézek, valószínűleg belehalok az ijedtségbe, így hát nem mozdítottam a fejem és Lucast figyeltem. Közeledett hozzánk. Ugyanazzal a primitív eltökéltséggel jött az úton, mint az előbb. A szeme sem rebbent, az arca mozdulatlan, a teste felkészült.”

Mindig tragédiának kell történnie ahhoz, hogy az emberek észhez térjenek. Észrevegyék azt, ami valójában történik. A kérdés csak az, ki hogyan képes ezt feldolgozni. Egyesek bűnbakot keresnek, és bosszút állnak. Mások védik a szeretteiket. Van, aki magába fojtja és egyedül szeretne megbirkózni vele. Léteznek olyanok, akik beletörődnek és együtt élnek a fájdalommal. És olyan is akad, aki belebetegszik ebbe a lelki kínba.

„Az elmúlt év során gyakran tűnődtem azon, mi lett volna, ha aznap nem látom meg Lucast. Ha tíz perccel korábban, vagy tíz perccel később megyünk végig a Standen. Ha dagály lett volna. Ha apa hazafele menet megáll tankolni. Ha Lucas egy nappal korábban indul el onnan, ahonnan jött, vagy egy nappal később…
Mi történt volna? Minden más lenne? Más ember lennék? Boldogabb? Szomorúbb? Mások lennének az álmaim? Hát Lucas? Vele mi lett volna, ha nem látom meg aznap? Talán még mindig…
Ezen a ponton jövök rá, hogy mennyire értelmetlen ezen gondolkodni. Mi lett volna, ha… Nem számít. Megláttam, s ezen már soha semmi sem változtathat.”

Szeretném azt mondani, hogy itt szó sincs semmilyen tragédiáról, de akkor nem lennék őszinte. Gyönyörű és megdöbbentő történet, aminek sok más regénnyel ellentétben mondanivalója is van, nem csak egyszerűen szórakoztat. Egyszerű, tiszta érzelmeket mutat be. Magával ragadó.

Az elcserélt

Brenna Yovanoff – Az elcserélt

 

Gentry városa egy különleges hely. Míg a világ minden más területén anyagi gondok keserítik meg az emberek hétköznapjait, itt ilyenről szó sincs. A helyieknek sosem volt sem ilyen, sem hasonló problémájuk. Azt gondolnánk szerencsések…. Ám ők nagy árat fizetnek ezért minden 7. évben. Itt mindenki hazugságban él. Az emberek beletörődnek a szörnyűségekbe, amely körülöleli őket. Megpróbálnak tudomást sem venni róla, legalábbis látszólag nem. Hiszen könnyebb elviselni a valóságot, és kevésbé fáj, ha nem veszünk róla tudomást. Legbelül azonban minden család retteg, nehogy a következő tragédia őket érje. Így él családjával Mackie Doyle, a különc fiú.

Nem akartam rávilágítani az azok szó abszurditására. Gentry minden lakója ”azok” volt. Míg mindenki más itt a Zűrzavar Házában” ezek”. Csak én nem voltam sem” ezek” sem” azok”. Én voltam az idegen aki mindenhonnan kiszorult.

 Mackie egész élete arról szól, hogy normálisnak tűnjön, ne keltsen feltűnést. Egészen addig próbálja elnyomni valódi természetét, amíg meg nem ismeri igazán Tate-et. A lányt (Tate-et) szörnyű csapás éri, amit a fiú képtelen elviselni. Mackie egyre gyengül. Ő nem ehhez a világhoz tartozik, számára ez a világ mérgező. A legnagyobb ellensége a vas, ami mindenhol jelen van. A vérben, a háztartásban, az utcán. A hozzá hasonlók általában a csecsemőkort sem élik túl. Ő csodának számít a maga 17 évével. A nővére, Emma siet a segítségére, ő szerez számára gyógyszer, azonban ennek is ára van.

Igazából úgyis csak egy dolog számított. Emma. Ő megpróbált segíteni rajtam, és a galagonyalötty segített is. De mi volt ennek az ára? Amikor végiggondoltam az úton hazafelé, az ablakon kifelé bámulva, rájöttem, hogy nem számít, mi volt az ára. Nem engedhetem, hogy bármi történjen vele. Tudtam mit kell tennem.

-Emma, mi történt?

Kinyitotta a száját de egy hang sem jött ki belőle. Csak meredt rám és a fejét rázta…

A ruhája és a haja tele volt elszáradt levelekkel. A pólója sáros volt és mindkét karján a könyöke felett körkörös égésnyomok voltak. Szörnyű mintában tekeredtek felfelé és lassan, sárgás és átlátszóan váladékoztak.

 Mackie szépen lassan megismeri a hozzá hasonlókat, a világot, ahonnan származik, Gentry és a saját anyja titkát is.

Nem tudtam hogy magyarázhattam volna el neki, milyen volt az élet nálunk. Hogy az anyámat még mindig büntetik, csak azért, mert életben maradt. Hogy ezek tizenöt évet vártak arra, hogy bosszút álljanak, mert számukra tizenöt év annyi, mint két másodperc, és ők soha semmit nem bocsátanak meg.

Képtelen úgy élni, hogy tudja mi folyik körülötte, ezért úgy dönt cselekszik. Hogy segítsen Tate-n és saját nővérén, valamint a város lakóin felfedi addig titkolt énjét a barátai előtt és velük karöltve kockára teszi saját életét.

- Az életben csak a megbánás az állandó – suttogta. - Megbántad már, hogy ilyen bátor voltál? – Mélyebbre tolta az ujját, és felszakította a bőrömet. – Nagyon mélyre is mehetek. Felszakíthatlak, amíg már csak sikítani tudsz!

 Nekem nagyon tetszett és remélem sikerült egy kis kedvet csinálnom hozzá nektek is. :)

A muránói üvegfúvó

Marina Fiorato: A muránói üvegfúvó

Ha őszinte szeretnék lenni, a borítója fogott meg igazán elsősorban. Persze a történet is ígéretesnek tűnt. Egy jó darabig ott csücsült a listámon, és agyaltam vajon elolvassam-e. Úgy gondoltam ez a párbaj elég inspirációt ad, hogy nekikezdjek. És nem bántam meg. Egy élmény volt. Nem jártam Velencében még soha, de egy kicsit sikerült megismernem a könyv által.

SZERETET, IRIGYSÉG, ÁRULÁS

Ez a három szó jut először eszembe, ha a könyvre gondolok.

Az emberek mindig is irigyek voltak, alaptermészetüknél fogva. Bármit képesek voltak azért megtenni, hogy ők jobbak legyenek másoknál. Nem volt ez másként a XVII. században sem.

Franciaország és Olaszország folyamatos harca, hogy minél fényűzőbb legyen a másiknál nagyban befolyásolja ezt a történetet is.

A történet egy harmincas évei elején járó londoni nőről, Noráról szól, akinek tönkrement a házassága. Mikor meglátja volt férjét annak új terhes élettársával, teljesen maga alá kerül. Hogy sikerüljön továbblépnie arra az elhatározásra jut, hogy szülővárosába, Velencébe költözik hátrahagyva egész addigi életét.

Nem térképek és útikönyvek segítségével szeretné felfedezni a várost, hanem hagyja, hogy az mutassa meg magát. Eközben megismerkedik Alessandróval, aki nyomozónak tanul.

A férfi olyan, „mint aki egy festményből lépett ki”.

Velencébe kerülve, minden álma, hogy őse, Corradino Manin, a híres muránói üvegfúvó nyomdokaiba lépjen. Imái meghallgatásra találnak. Nora ellátogat egy fornacéba*. Mikor kiderül kinek a leszármazottja, és tehetségét is megcsillogtatja, felveszik. Úgy érzi ennél boldogabb nem is lehetne. Majd egyetlen kijelentésével egy interjú alatt önmaga vet véget ennek az idilli életnek.

-         Azt hiszem mindannyian fenntartással fogadták a Manin-kampányt. De végül is, ha sikerül, abból mindnyájunknak előnye származik majd.

-         És Önről vajon hogyan vélekednek? – 

      Vittoriát* nem lehetett eltántorítani. – Barátok?

-         Ezt inkább tőlük kéne megkérdeznie.

Vittoria halványan, de annál alattomosabban elmosolyodott.

-         Talán meg is fogom.

Leonora megszállottan kutatni kezd Corradino után. Nem akar hinni a napvilágra került pletykának. Minden áron tisztára akarja mosni őse illetve saját nevét is.

Vajon sikerül neki? Megtalálja a boldogságot Velencében?

Ha kíváncsiak vagytok rá, olvassátok el, én ajánlom mindenkinek.

Számomra a legfontosabb mondanivalója, hogy az ember bármire képes azért, hogy megvédje, azt akit igazán szeret. Akár az élete árán is.

* az a hely, ahol az üvegtárgyakat készítik (olasz: kemence)

* újságíró a történetben

Bevezető

Sosem szerettem volna blogot írni, és ez sem azért jött létre, hogy az életem minden percét megosszam idegenekkel. Nem értem azokat, akik ezt teszik. De nem is mennék ebbe bele, nem szeretnék senkit megbántani, illetve senkiből ellenszenvet kiváltani.

Hogy miért is csináltam akkor? Hogy a Könyvmoly Párbaj feltételeinek eleget tegyek, és ilyen formában osszam meg veletek a könyvek által szerzett élményeimet, valamit a könyvek részletes tartalmát.
Melyik könyvek lesznek ezek?