Lucas

Kevin Brooks – Lucas

A népszerűség   nagy hatalom.

A gyűlölet és a féltékenység   szörnyű dolgokra képes.

A tömeg   pusztító erővel bír.

És mi a legrosszabb? Ha tétlenül várod, mi fog történni, mert semmit sem tehetsz.

Valahogy így érezhette magát Cait, a könyv egyik főszereplője. Amit tudott azt megtette, de így sem volt képes megakadályozni azt, ami készülőben volt.

Ha egy viszonylag zárt közösségről van szó, – márpedig egy sziget annak tekinthető – nehéz a kívülállóknak, újaknak, idegeneknek a beilleszkedés. Csak két esetben sikerülhet. Az egyik, ha a közösség magjából sikerül barátokat szereznie. Lucas esetében ez elvből ki volt zárva. A másik rengeteg erőfeszítést és szerencsét igényelt. Szerencséből egy csepp sem jutott ki a fiúnak. Különcnek számított minden szempontból. Elszigetelve élt a természetben. Ott vert magának tanyát. Nem volt más otthona, sem családja, sem barátai. Senkije nem volt. Nála jobban senki nem ismerte a vadont. Minden egy rosszindulatú pletykával kezdődött. Lucas csak békében akart élni. Senkit sem akart bántani, segített másokon, de rosszakarói minden tettét ellene fordították. Minden bűnt ráfogtak, ami a városban történt. Egyetlen ember volt, aki feltétel nélkül hitt és bízott benne. Egyetlen egy, akinek számított, és aki neki is igazán számított. Csak egy, aki szerette és ismerte. Ő Cait.

„ Az emberek nem szeretik nem tudni, mi vagy. Nem szeretik a rendszerbe nem illő dolgokat. Félnek. Jobb szeretnének egy ismert szörnyet, mint egy ismeretlen rejtélyt. Egy ilyen helyen gyökeret ver a félelem, és terjed. Önmagát növeszti.”

„ – Tudom én, hogy mi vagy. Te mocskos korcs!
Lucas szólni sem tudott. Tátott szájjal nézett a párkányon állókra. Azok meg kifejezéstelen szemekkel néztek vissza rá, és nem szóltak semmit. Nem akarták tudni. Semmi közük sem volt hozzá.”

Cait élete Lucas felbukkanását követően fenekestől felfordult. Megtámadták, barátnője és bátyja kétes alakokkal barátkozott, apjával képtelen volt őszinte lenni. Elég bonyolulttá váltak körülötte a dolgok.

„A keze remegett és éreztem, ahogy az egyenetlen szélű üveg megérinti az arcomat. Tudtam, hogy ha ránézek, valószínűleg belehalok az ijedtségbe, így hát nem mozdítottam a fejem és Lucast figyeltem. Közeledett hozzánk. Ugyanazzal a primitív eltökéltséggel jött az úton, mint az előbb. A szeme sem rebbent, az arca mozdulatlan, a teste felkészült.”

Mindig tragédiának kell történnie ahhoz, hogy az emberek észhez térjenek. Észrevegyék azt, ami valójában történik. A kérdés csak az, ki hogyan képes ezt feldolgozni. Egyesek bűnbakot keresnek, és bosszút állnak. Mások védik a szeretteiket. Van, aki magába fojtja és egyedül szeretne megbirkózni vele. Léteznek olyanok, akik beletörődnek és együtt élnek a fájdalommal. És olyan is akad, aki belebetegszik ebbe a lelki kínba.

„Az elmúlt év során gyakran tűnődtem azon, mi lett volna, ha aznap nem látom meg Lucast. Ha tíz perccel korábban, vagy tíz perccel később megyünk végig a Standen. Ha dagály lett volna. Ha apa hazafele menet megáll tankolni. Ha Lucas egy nappal korábban indul el onnan, ahonnan jött, vagy egy nappal később…
Mi történt volna? Minden más lenne? Más ember lennék? Boldogabb? Szomorúbb? Mások lennének az álmaim? Hát Lucas? Vele mi lett volna, ha nem látom meg aznap? Talán még mindig…
Ezen a ponton jövök rá, hogy mennyire értelmetlen ezen gondolkodni. Mi lett volna, ha… Nem számít. Megláttam, s ezen már soha semmi sem változtathat.”

Szeretném azt mondani, hogy itt szó sincs semmilyen tragédiáról, de akkor nem lennék őszinte. Gyönyörű és megdöbbentő történet, aminek sok más regénnyel ellentétben mondanivalója is van, nem csak egyszerűen szórakoztat. Egyszerű, tiszta érzelmeket mutat be. Magával ragadó.